Le vent me portera

 "Az EKG eredméyne alapján a szíve normálisan, fiatalosan működik" - ja, csak millió darabban teszi ezt.

Közel fél év nulla bejegyzéssel? Így nehezen lesz kész az önéletírásom. Éppen azon vagyok, hogy újraélesszem a blogot. Újraélesszem? Valakitől várnék egy definitelyt!

Annyira szeretném tudni merre visz ez a hosszú út. Állítólag minden apró dötésünkkel megfelezzük a lehetőségeink számát, míg mindből csak egy marad végül. Én mindig ösztönből döntök. Arról mit eszem, mit iszom, kik a barátaim és miért, amit mondok azt se gondolom át mindig százszor, még az elcseszett éjszakákon is ösztönből cselekszem. Pillanatnyi örömért képes vagyok kockára tenni napokat, talán heteket is az életemből.

Így volt ez a fiúval, aki miatt falnak mentem. Megnéztem a gyerekét képeken, helyes, különleges nevű fiúbaba. Pedig azt hittem, hogy ha van Isten az ilyeneknek lányuk lesz, hogy végigéljék azt amit ők is műveltek a nőkkel. De én idealista vagyok és valamiért vakon hiszek abban, hogy egyenlőség van a világban. Hogy előbb vagy utóbb a rossz tetteket megbüntetik, a jókat megjutalmazzák. Biztos azért van ez, mert hiszek a sorsban és egy felsőbb erőben aki mindezt listázza és kompenzál. Nem teszi, vagy nem létezik?

Az elmúlt 8 évem kaotikus volt, tele nagyon magasakkal és nagyon mélyekkel. mintha a kettő között csak a várakozás lett volna a következőre. Én meg mindig ugrottam, bele a mélybe vagy fel a tetőre, aminek aztán sose kaptam el a csúcsát. De mintha minden ugrás csak arról szólt volna, jó ugrom, de igazából egy másik csúcsot akartam volna elkapni, csak azt nem vettem észre, hogy az nem csúcs, hanem egy hajó a kiszámíthatatlan tengeren és Banglades felé tart. Én meg most ott állok a matrózképző bejáratánál, de birka vagyok a karámból, akit nem csaptak ki a mezőre és még úszni se tudok. Ki érti amit mondok?

Mindenki folyton azt mondogatja hogy ez nem két napig fog tartani. Hogy ezt sok időbe telik feldolgozni. Én pedig csak túl akarok lenni ezen. Minél hamarabb. Unom már a mély gödröket, hogy ki kell mászni belőle, hogy mindig ki is mászom belőlük. Aztán megy minden tovább és jön az újabb gödör, mintha csak szakadékok lennének, akárhová lépek. Meguntam újra és újra felkelni, újrakezdeni mindig. Minden ilyen alkalom kivesz belőlem valamit, egy részemet. A falnak megyek szó szerint, meg megtalálom a hidakat és a villamos megállókat. Pedig nem akarom, nem akarok mindenki bohóca lenni az örök szerencsétlen. Nem fogom több részemet elveszíteni. És nem érdekel, hogy mindennek oka van (mert nincs!), meg az se, hogy na ettől bezzeg erősebb leszek. Bullshit! Így is erősebb vagyok, mint kellene. A sztorijaim meg 3 másik ember életére is elegek lennének. Tehát elnézést, de ezt most nem csinálom végig. Nem vagyok hajlandó. Mégpedig úgy, hogy le se megyek, ki se dőlök el se fogom kezdeni. Azt akarom hogy mától csak jó dolgok történjenek. Minden egyes nap. Mert én is megérdemlem.

"Meg az is jó ha az ember lánya rájön, végig az orra előtt volt az a bizonyos, aki képes éjjel 11-kor gyertyafény mellé hihetetlen kaját tálalni neked a kertben és megvédeni a hörgős macskától borozás közben. Meg hogy összerándul a gyomor és egy nagy rózsaszín felhőn csücsülsz: nyálas romantikus tökély."

2009.06. 12.-én írtam. Ma 2009. 11. 17.-e van és a temetésedre megyek. Fél év sem telt el és itt hagytál bennünket. Már sohasem fogom megtudni igazam volt-e júniusban, már sosem fogom megbeszélni veled szerettél-e vagy csak az utolsó kapaszkodásod voltam az életbe. Valószínűleg már nagyon régen tudtad, hogy így lesz. Nem figyelmeztettél. Hagytad, hogy boldog legyek és önző és hisztis, amilyen szoktam lenni. Hagytad, hogy kérdéseket tegyek fel a betegségről, hogy meséljek neked a bakancslistáról. Ugye neked is volt bakancslistád? Vajon rajta voltam? Vajon engem szerettél először és legutoljára is? Legalább egy kicsit boldog voltál velem? Lehettem valami jó az utolsók között? Bár boldog lettél volna velem.

Hagytad, hogy a buta kis életem ügyes-bajos dolgaival untassalak. Sose panaszkodtál, sose mondtad milyen fájdalmaid lehetnek. Pedig valószínűleg rettenetes volt.

Aztán hagytad, hogy ne keresselek hónapokig, mert elérted, hogy tiszteletben tartsam a kérésed. Azt se tudom tudtunk-e volna beszélni. Egyáltalán lett volna még bármi amit mondnai akartál volna nekem? Vajon úgy mentél el, hogy mindent elrendeztél?

Ha akkor, valamikor a mai magyar szigorlat után, mikor úgy feldühítettelek, hogy rád törtem, mert tudni akartam és bizonyosságot akartam és látni, látni téged. Ha akkor tudtam volna, hogy utoljára látlak, hogy utoljára adok egy puszit, ugye adtam, mond hogy erősebb volt az irántad érzett szeretetem, mint a büszkeségem és legalább egy puszit adtam. Mondd, hogy végül tényleg örültél. hogy ott vagyok.  Bár mondhatnád még.

Mikor másfél hete megjelent a kijelzőn, hogy keresel a lányokkal voltam. Hatalmas buli volt, főztem, mint neked is. Sose tudtad megenni a negyedét se, hova is férhetett volna? Bár mondanád, hogy tényleg ízlett, hogy legalább amit főztem jó volt, ha én nem is.

Mikor másfél hete megcsörrent a telefonom nem volt kétségem, hogy nem te fogsz beleszólni. Forgatókönyvem volt hónapok óta, mit kell mondani és hogyan. Nem beszéltem róla senkinek, de tudtam, te is tudtad, mindenki tudta. Először egy férfi hangját hallottam, azt hiszem a bátyád lehetett. Először azt hittem mégis te vagy és azért hívd, hogy elmondd, jobban vagy, boldog vagy. De anyukád gyorsan átvette a telefont. Becézett engem is és téged is. Azt hiszem neki mindig azok a kis hülye gyerekek maradunk, akik 7 évesen mindent összeszedtek otthonról és egymásnak adtak szerelmi zálogul. Butaságok: egy kis műanyag ló, mesekazetta, sőt még egy gyűrű is. Amiatt mérges is volt anyukád, azt hiszem egyszerűen csak elcsórtad és vissza kellett adnom.

A ruháim tegnap este kikészítve a gardróbban. Fekete. Fekete a harisnya, fekete a sál, még a fehérneműm is. Bár tehetnék még mást is, mint megadni neked a végső tiszteletet. Bár tudnám, ki voltam én neked? Bár tudnám akarod-e egyáltalán, hogy ott legyek? Vagy még mérges vagy?

Bár nem hallanám édesanyád hangját, ami minden percben, éjjel-nappal visszhangzik a fejemben éjjel a legerősebb: " a Gáborka meghalt". Az első szerelmem, a történetem legeleje, egy részem és még ezernyi sok mindenem, a Gábor meghalt.

...a Sipi hoz a nyuorlinszi kurváktól csillogós láncot

...mert a Harmi a Creepnél telefonál és az nem nyálasromantikus

...Zsuzsinál mindig van pálinka

...nemezelt dolgok Émitől :D:D:D

...mindig van útravaló

...és csillogós gyöngyös bugyi

...egy pasi sem marad megnyalogatott fül nélkül

...mert a brékingnyúznak köszönhetően első kézből értesítenek az illetékesek mindenről

...víz+vodka+bodza nagyon finom!

Molnár és Hársfapatak kisasszony nemsokára beköltözik!!!

Renoválás, újjáépítés, javítás mindegy csak legyen már vége. Ezzel is álmodok. Konkrétan az elképesztően pici, Popeye-fejű burkolóval. Azt, hogy veszekszem vele, mert a kád fölé benőtt hatalmas vastag ágakat (ami a falon át jött be) nem hajlandó levágni és nekem ezentúl úgy kell feküdni majd a kádban, hogy felettem ágak lesznek. De Popeye meggyőzött, hogy az nagyon hasznos dolog, most úgyis az a divat. Az én lelki szemeim előtt pedig megjelentek a karácsonyra mikulássapiba, húsvétra tojással díszített ágak. Ott, a kád felett. Ez biztos valami szexuális jelentésű álom?!

Piacra azért szeretek járni, mert szépen csillog a gyümölcs meg a zöldség, és lángosillat van. Meg azért is, mert mindig hallok, látok vmi érdekeset. Ma például egy nagy darab néni otthonkában azt ordította a telefonba a barátnőjének: "Érzem, hogy túl ideges vagy, kéne már neked egy MANUS!-csatlakoznék.

Most aztán már tessék megállítani ezt, behúzni a féket és nem engedni dolgozni tovább a préselőt. Ajánlhatnám, hogy kapcsoljon el?Kérhetném, hogy kapcsolja KI?

Körkérdés: végzet vs Isten vs karma vs egyikse?

Ő: Kislányom, halkítsd már le a tévét!

Én: De Anya, hát ez a Michael Jackson nap és ő egy legenda! Ráadásul most halt meg!

Ő: Tudom, tudom, de én akkor sem szeretem az ilyen plébek zenét!

Én: Anya, tudod te mit jelent az hogy playback?

Ő: Hát amikor pléhdobozokat összevernek.

Megér egy bejegyzést. Letaglózott. Órákon keresztül hallgattam a dalait a jutubin, hogy tudjak választani egyet, amit idetehetnék. Ekkor tűnt fel, hogy nekem alig van tőle dalom, pedig gyerekkorom szerves részét képezte. Mai napig emlékszem arra a lányra az általánosból, aki akkora fan volt, hogy csak Jacko-fejes hatalmas pólókat hordott, és még koncerten is volt. Tudom, mert mondta, mikor én hintáztam ő meg lökte a hintát nekem. Arra is emlékszem, hogy 8 éves korom körül kicsit bele is zúgtam az Earth song miatt, mikor úgy fújja a fehér ingjét a szél. Volt azért benne valami szexuális, nem? Legalábbis ott csípőkörnyéken, nem? Már, ahogy rázta meg tapogatta. Értem én a hisztériát! Délelőtt rájöttem, hogy zenei fordulópont volt több dala is. A Black and white, arra tomboltam meg a RAPülőkre felváltva-az ágyon ugráltam és dobáltam magam. A Pesti Esti vagy hasonló magazin, amit általánosban mindig olvastunk, annak az első számának a Blood on the dancefloor volt a címlapján. Már gimisek voltunk a Smooth Criminalnál ha jól emlékszem 8vagy én akkor fedeztem fel magamnak)*, imádtam, ahogy az az érme berepült a zenegépbe. A balatoni nyarunk emléke valamiért a Billie Jean. Az elmúlt pár évben pedig egy Belmondo konert hatására olyan régi dalokat hallgattam, mint az ABC és az I want you back. Legújabb nagy kedvencem a They don't really care about us. Ezeknek mindig külön helye van a zenék közt. Tarthatnánk egy Michael Jackson emlékestet?!

És a végére megszületett a kedvenc dalom: I want you Back- ABC, így együtt!

* Hülyeség. Egyszerűen csak keverem a Smooth Criminalt és a You Rock my world-öt. BTW, mindkettő szuper:D

Tegnap egy mesterember (ezt nem tudom hogy mondják magyarul, anyukám így nevezi azt a hímnemű lényt, aki a lakás felújításának munkálataiért felelős lesz, így ő és az emberei: mesteremberek-az ember kiemelés azért lehet fontos, hogy mindenki tudja: nem kecskék=nem mekkmesterek-muhaha) felmérte az állapotokat. Engem kérdezgetett órákon át mit, hogyan szeretnék. Az utolsó villanykapcsolóig, csempedarabig. Én meg buzgón jegyzeteltem, hogy ennyi és ennyi burkolólap meg a kazán meg húú, reméljük nincs ott kémény, ahova ajtót akarunk.

A régi lakók még körülöttünk tüsténkedtek. Pakoltak (több méter magasan egymásra állított újságokat-love it), és közben együtt, 5 jelenlegi tulaj (most épp így: ők és mi) közösen szakértettünk meg mindent. Kiderült, hogy amúgy mindent ők csináltak a lakásban. Márhogy nemcsak a festést, hanem csempézést, sőt parkettázást, sőt még ablakot (!) is. Megöröklöm a néni papája (tehát a dédi!!) készítette kamrapolcokat. Ez tetszett a legjobban ebben a helyben: tele van lélekkel, tele szeretettel- nem volt nehéz beleszeretni. Legszívesebben megölelném az eladókat jó sokáig és hosszan és elmondanám nekik, hogy én majd vigyázok a lakásra, igyekszem méltó lenni rá. Igen, mert méltónak kell lenni rá. A lakásnak lelke van, most még ismerkedünk, de tudom, hogy majd szeretné visszakapni a körbe-körbe futkosó kislábak zaját meg a vasárnapi húsleves szagát, a Ziegler ostya ropogását (nincs messze a Ziegler bolt ide, ha valaki nem ismerné: http://www.zieglerostya.hu/history-hu.html - valami parancs itt ezt enni, nemcsak mert a szomszéd utcában van, nem tudom miért. Mi is tök sokat ettünk, mikor még az Andrássy másik oldalán laktunk, biztos valami belvárosi nagypolgári dolog, de a legfontosabb, hogy nagyon-nagyon finom).

A mesterember pedig azt mondta: "Jó lakás ez, tele lehetőségekkel. Jó a ház is. Onnan is látszik, hogy jönnek-mennek az emberek a kapun és mindenki köszön. Ráadásul, itt állunk a kukák mellett már vagy fél órája és egyáltalán nem büdös!"

A héten anyagvásárlás, jövő héten úgy tűnik kezdhetünk.

Ma meg: szigorlat. Negyed 5 van és én már háromnegyed órája ébren vagyok, igaz, 3 órája feküdtem le. Előttem a kávé, C-vitamin, feketribizlis tea, Calcium Sandoz, memória tea (ennek olyan a színe, mint húsvétkor a zöld tojásfestéknek) és a kétségbeesés. De ha ma nem, akkor 30-án igen. Előrevetíteném, hogy ha ma nem, akkor nem fogok telefonálgatni, írogatni, akkor a következő egy hétre megszűnök létezni. I'll keep my fingers crossed for you-ahogy Miss Röfi (ő volt az angoltanárunk) mondaná-vagy hasonló.

Mariannal azt hiszem hetekig röhögtünk és bólogattunk az alábbiakon. Most újra megkerestem, pár vidám percért. Forrás: szakitshabirsz.blog.hu-2008.04.13, Pók-komment.

"Van egy csodálatos, ennivaló, imádnivaló pasim, aki szeret, csak nem képes kimutatni. Kérdezem: "Szeretsz?" Nem válaszol. Kérdezem: "Igen?" Nem válaszol. "Ha nem szeretsz, akkor mondj valamit, vagy csinálj valamit... Ha igen, akkor ne reagálj!" Nem reagál. Illetve halkan fingik egyet. Akkor ugye szeret? Szeret. Tudom.

Egyik nap felhívtam, hogy jön-e velem ebédelni. (Ő sohasem hív, mert nem tudja a számomat. A rossznyelvek szerint lusta volt elmenteni, de én tudom, hogy az irántam érzett szerelmét nem akarja olyasmivel lealacsonyítani, mint hogy holmi telefonban tárolja az én imádott nevemet. Ó, de szeretem!)

Erre azt morogta a telefonba: "Hülye vagy? Bangladesből?!"

Kiderült, otthagyta a jól fizető akadémiai állását, és kiment Bangladesbe, a kinti minimálbér feléért mocsarat lecsapolni. A szerződése húsz évre szól. Nem volt szíve közölni velem... A drága! Vigyáz az érzéseimre! Sohasem szerettem annyira, mint akkor.

Mindig hívogatom, hogy akkor kimennék hozzá stoppal, tanulom a bengáli nyelvet, találtam kint állást a minimálbér negyedéért, és szeretem, de általában csak azt dünnyögi válaszképpen, hogy mennie kell, várja a mocsár.

Egyszer kicsit megsértődtem, nagyon szánom-bánom. A közös jövőnkről faggattam, amikor kinyögte, hogy még 20 évre meg akarja hosszabbítatni a szerződését. Erre (én ostoba! ezzel mindent elronthattam volna!) a fejéhez vágtam, hogy ezek szerint jobban szereti a mocsárt, mint engem?! Azt válaszolta, hogy nem jobban, csak máshogyan. Engem pl. nem lehet lecsapolni.

Ezt végül is elfogadom, korrekt válasz. Ő nagyon szeret engem, és igazából nem is ilyen. Tudni kell róla, hogy kiskorában rubeolás volt, ezért furcsa néha.

Csak az zavar, hogy 67 éves leszek, mire legközelebb láthatom, és még ezért is harcolnom kell. (Amikor mondtam, hogy kimegyek elé a reptérre 2047 májusában, amikor hazajön, közölte, hogy inkább moziba akar majd menni, nélkülem.)

De én megértem, kénytelen vagyok, mert ez egy fantasztikus kapcsolat. Emlékszem, régen volt, amikor rám mosolygott. Ebből táplálkozom ma is..."

Pestre jó hazajönni. Látni a repcsiről a hidakat, sokáig filozofálni Andival és Harmival Pistinél. Meglátogatni Andit a munkában és szemezni egy öreg orosszal a falon. Meg Viktortól dianás cukorkát kapni és szerencsesütizni vele meg Harmival a Duna partján. És nem illő helyen keresztet pisilni. (Na most 2 sorban négyszer szerepelt  a nevetek-nem aggódni, még úgyis sokat fog!). Apával főzni és Anyával veszekedni. Meg ha két órát kések és lekláriznak. Még az is jó. És egy fogatlan nénitől ribizlit venni a piacon. Nagyon ölelni a régen látottakat. Ó és új, fondorlatos terveket szövögetni...

Meg az is jó ha az ember lánya rájön, végig az orra előtt volt az a bizonyos, aki képes éjjel 11-kor gyertyafény mellé hihetetlen kaját tálalni neked a kertben és megvédeni a hörgős macskától borozás közben. Meg hogy összerándul a gyomor és egy nagy rózsaszín felhőn csücsülsz: nyálas romantikus tökély.

A szülinapom a hivatalos nemzetközi kroaszon világnap. Vagy ezt már meséltem?

Az utolsó napjaim Toulouseban, mint valami zombi töltöttem. Az egyértelmű volt már az első hónap után, hogy nem ott volt a helyem, hogy ez valamiféle felkészítő önismereti kúra volt. Mégis megkísértett a végére egy miniatűr erasmusfíling és mindezt Helinek köszönhetem. Mikor ő letette vizsgáit (mert neki ugye volt...) kész kis haditervet csinált mi mindent akar megmutatni, amit eddig még biztos kikerültem, nem láttam, nem próbáltam. Így történt, hogy míg én órákat töltöttem naponta azzal, hogy a szobámat kiürítsem-mert mennyi emlék fér el egy mini szobában, el se mondható-ő csak megjelent időnként az ajtómban és elrángatott mindenfelé. Persze ismertek, annyira nem kellett erőltetni.

Voltunk hát egész napos vásárláson, így díszhelyen fogom őrizgetni a "j'aime toulouse" pólómat vagy a canelé (ez egy fincsi francia süti) készítő formámat, amit majd a nálam kajálós estéken fogok bevetni. Ettünk galette-et (sós palalcsinta) és ittunk hozzá cidret (almabor) titkos toulouse-i helyen. Nosztalgiáztunk egy tapas bárban a baszk túrára emlékezve,sangriát nyakaltunk és tapast ettünk. Utána pedig múzeumokat néztünk, mert akkor volt ott a múzeumok éjszakája. Az egyik legnagyobb múzeum egy régi apátság épületében van, itt olyan fényekbe öltöztették a kertet, mint amilyen az egész város volt amúgyis éjszakánként: a rózsaszín és lila minden árnyalátában sütkéreztek a paradicsompalánták és kamu madárcsicsergés szólt a hangszórókból. Az apátság tornya felett világító telihold a csillagos égen viszont egyáltalán nem volt mű! Itt látam azt a szobrot, amit már aznap a parkban is. Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy hatalmas művészetrajongó. Laura tudom, mindent tud mindenféle festményekről, én csak átrohanok a múzeumokon és nagy ritkán megragad egy-egy ismeretlen festmény. (Még most se tudom, mi volt annak a Dalí képnek a címe, amit a Pradoban láttam és percekig álltam tanácstalanul előtte. Hogy lehetséges hogy Dalí tudta, sőt ilyen pontosan le is festette mit éreztem abban a pillantban?) Szóval festmények és persze versek, könyvek, ezek amik lenyűgöznek. A szobrokkal úgy vagyok, mint a TV paprikával (már nem a csatorna, hanem amit enni szoktak), meg Sarah Michelle Gellarral: jójó, de semmi extra. És akkor ott volt az a szobor, ugyanazon a napon, szikrázó napsütésben pár órával később pedig holdfényben: Auguste Seysess: Le retour (lsd. képek).

Másnap Balázs főzött ránk: sok halat sok hallal, boroztunk és söröztünk, berúgattuk Helit és megfenyegettük, hogy Pestre edzenie kell magát, mert ennek többszöröse egy esti adag! Kora hajnalig beszélgettünk az eltelt 5 hónapról, a jövő terveinkről és a buzi svájciról. Még utoljára hazasétáltunk a szigetre, de útközben még ettünk kebabot, mert az nagyon finom és miénk volt az utolsó adag, amit aznap megcsináltak. Egy alkoholista pedig megszólított a Garonne mellett és azt mondta olyan vagyok mint a kislánya: szőke, göndör, szépszemű és gyönyörű.

Toulouse és az alkesz még utoljára el akart bűvölni...

Látjátok? Semmi extra így leírva. De nagyon sok érzelem fért ebbe az időbe. Kezdődött azzal a a bizonyos "rossz hírrel", folytatódott a barátság fogalmának többszörös átértékelésével, és nem volt körülöttem millió internesönel, de Heliben igazi barátra leltem. Sose felejtem el a rengeteg teraszon töltött borozós esténket, mikor összedobtuk a kajáinkat és olyan sokáig beszélgettünk, hogy ő rendszeresen elaludt miatta az óráiról. Nagy átalákuláson vagyok túl, de azt is tudom, még csak most fog kiderülni mennyit tudok megtartani ebből itthon. Budapest ugyanis a szívem nagy részét elfoglalja, de a sodrásában könnyen el lehet merülni...Budapest, Erdély, dél-Olaszország és már Toulouse is: egy-egy rész belőlem és mindegyiket otthonnak hívom ezentúl.

Hát ez a kép semmit nem ad vissza, de képzeljétek el:D

Káosz indulás előtt kb. 5 órával.

Én mondtam, hogy nem fogom használni, eredeti csomagolásában látható! (félreértések elkerülése végett. és nem azért, mert ilyen felelőtlen lennék)

Azt ki is hagytam, hogy piknikeztünk is megint és ez lett az eredménye: Heli egy fél csirke után feladta a harcot. ja és zsírtokája is nőtt pedig valójában nincs is.

  Az egyetem végnapjai csapó 1.

 Az egyetem végnapjai csapó 2.

Az egyetem végnapjai csapó 3.

Ez már palacsinta!

Szép fények kéne látszódjanak béna képen.

Nemsokára, ha meg tudok álllni pár percre és összeszedni mindent, jön majd egy szép nagy képes beszámoló az utolsó napokról, utolsó benyomásokról és utózöngékről. De mióta hazajöttem meg se állok. Nincs sok nyugodt percem hála az égnek. Hulla fáradtan érek haza minden este, miután hatalmasakat sétáltam éjjel a városban. Mindig van hova menni, van mit csinálni. A dolgok újra történnek, én pedig újra a körforgás közepén vagyok. És imádom. Jobb én vagyok egyelőre itthon, mint sok ezer kilométerre innen.

Úgy döntöttem a blog marad, akit érdekel olvassa. Amíg még lesz mondandóm folytatom. Az pedig mindig van, hisz ismertek.

Mielőtt elindultam volna írtam pár sort arról, hogy mit várok ettől a pár hónaptól. Most újra elővettem ezt a lapot és magam is megdöbbentem. Persze jót mosolyogtam azon, ahogy leírtam: én szeretnék lenni azon kevés erasmusosok egyike aki vékonyabban jön haza, mint ahogy elment-és lőn. De a legérdekesebb mégis az volt, hogy egy szó sem volt eszeveszett bulikról, donhuánok elcsábításáról vagy elcsábítódásról, számtalan új ismeretségről. Mindössze annyit írtam, hogy magabiztosabban akarok hazajönni. Jobban tudni, mi/ki az ami/aki fontos, mi/ki az amiért/akiért megéri. rájönni mik azok a dolgok, amik tovább nem fenntarhatók, mit csinálok rosszul, mik a rossz hatások.

És most mindez megvan. Kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha. Megfejtettem sok-sok kapcsolatom titkát, válaszokat kaptam, kis alkukat kötöttem és nagy döntéseket hoztam. Új emberként vágok neki a régi életemnek, csak ezúttal már jobban értékelem mindazt amim van.

Ez az utolsó nap ebben a csoda városban. Ki is élvezem minden percét. Még az egész napos szobasuvickolás is jól esik. Beszerzem ma még az utolsó ajándékokat, megkóstolom, amit még nem és nagyon nagyot fogunk sétálni nemsokára. Tele vagyok furábbnál furább gondolatokkal és az elmúlt napok rengeteg élményével. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz és mégiscsak fájni fog a szívem az itt töltött időért. Mindent le fogok írni szépen sorjában nemsokára. Egyelőre csak szeretnék megosztani veletek egy dalt. Szombaton Helivel elmentünk moziba. Ha valaki ismeri Anna Gavaldát, talán tudja, hogy az egyik legnagyobb sikerű könyvét megfilmesítették és hála az égnek nagyon jól sikerült. Aki teheti olvassa el, nézze meg. Olyan egyszerűen, tisztán bezsél a legkisebb emberi érzésekről is, hogy mindig lenyűgöz vele. A Szerettem őt (Je l'amais) a megcsalásról szól, arról "van-e jogunk hozzá" és miért? Van a  filmben egy dal, ami megragadt bennem. Minden benne van, amit a film mond és egy kicsit az is, amit én érzek most: "I can't run and I can't hide, I don't wanna go, I don't wanna stay, I don't really know what I want anyway..."

Nem tudok nélküle élni. Sose kapcsolom ki, maximum ha repülök és nincs repülő üzemmód. Mindig elérhető vagyok, ha nem, akkor tele a kezem, nem találom a táskámban (ezért tartom inkább a zsebemben) vagy hangosabb a zene, de a legkézőnfekvőbb, hogy csak nem akarom felvenni neked. Tudom azt is, hogy könnyű félrepötyögni telefonszámokat. Engem azonban valaki üldöz. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem paranoia. Az utóbbi egy évben több rejtélyes telefonhívást kaptam vagy üzenetet, kb. havi rendszerességgel. Mindegyiket külföldről. És ez értendő a magyar, francia és a rég ellopott olasz számomra is. Ismeretlen szám hívott az éjszaka közepén Olaszországból, Angliából, Bulgáriából, Franciaországból, többször is. Most a legújabb Törökország. Egy smst ("Memo geldinmi merak ettik"*) és egy hívást kaptam. Úgyhogy nem tudom ki volt, de kérhetném, hogy vegye le az összes telefonszámom az EurópaExpresszekről és pornóoldalakról, vagy akárhol is van? Köszönöm!

*Ha van valaki, akinek van török ismerőse, örömmel venném ha lefordíttatná ezt nekem!

Irigykedve hallgattam a hollandusokat, mikor mesélték, hogy hozzájuk jár a takarító. Az én kis költségvetésű mini szobámhoz sajnos nem járnak ilyen luxuscikkek. Így ha vissza akarom kapni a kauciót bizonyos időközönként ki kell nyalni a szobámat. Meg persze azért is, mert tisztaságmániám van. Mindez nem is jelentett gondot eddig. Beruháztam felmosóra, tisztítószerekre. Azonban rejtélyes módon a felmosóm rúdja eltűnt az elmúlt napokban. Vagy egy lelkes tolvaj lopta el a második emeleti teraszomról vagy pedig simán csak áttuszkolta a rácsokon és elfújta egy orkán. Így a maradék készletemmel: rongy, felmosófej, gumikesztyű, körömkefe, fogtam és kockáról kockára felnyaltam a szobát. Közben kaptam egy figyelmeztetést a postaládámba: sürgősen fizessem be a havi koleszdíjat különben mehetek innen (megyek én magamtól is, nem kell lökdösni). Ráadásul egy hatalmas eső újramosta a fissen mosott, kiteregetett ruháimat és félig bepakolt bőröndömet a teraszon. Nagyon jó magyarul cifrán káromkodni, miközben abszrakt látványt nyújthatok boxerben, pulcsiban, mezítláb, gumikesztyűben ahogy egy körömkefével sikálom a padlót.

Nagyon sok emberrel találkoztam már. Hála az égnek elég nagy részüket igazi barátomnak tekinthetem. Akik pedig nem kerültek közel hozzám, vagy az idők során el-elmaradoztak mellőlem különböző okoknál fogva mindig meglepetéseket okoznak. Ma két olyan emberrel is beszéltem, akiknek csakúgy eszébe jutottam, mert valamilyen úton-módon megkedveltek és bár eltűntem kcisit a térképről, vették az erőt és a fáradságot hogy felkeressenek. Teljesen véletlenül, ugyanazon a napon két ember, két különböző időszakomból, egymásról mit se tudva. Olyanok, akikkel már évek óta nem beszéltem. És ott folytattuk, ahol ababhagytuk, úgy csiviteltünk, mint régen és mikor hazamegyek ezek az emberek, akik azt se tudták, hogy elmentem, ugyanúgy fognak várni, mint azok, akik tudták, sőt lehet, hogy van akinél jobban. Mindkettő ragaszkodott hozzá, hogy talákozzam velük miután hazaértem. Különös. Miért pont ma? Miért pont ők?

Van egy elméletem, próbálok benne hinni. A fontos emberekről az évek során derül ki, milyen szerepet játszanak az életedben, hogy több év múltán is keresni fognak-e vagy sem. hogy mikor találkoztok ugyanott veszitek-e fel a bezsélgetés fonalát? Mert az igazán fontosakat úgyis újra elém sodorja az élet, vagy pedig nem engednek teljesen eltűnni és egyszercsak minden előjel nélkül felkeresnek.

Szerencsés vagyok, hogy vannak ilyen emebrek az életemben és nem csak a mai kettő, hanem annál jóval több. Az ilyen meglepetésnapokat viszont nagyon-nagyon szeretem. Így hát én is megkerestem egy valakit, akivel hasonló a kapcsolatom. Mert az ilyen dolgokat az a jó, ha továbbadjuk, ugye?

p.s.: vigyázó szemetek az izzadó kurtuzánokra vessétek!

amikor az elsõ ember leszel, aki leszáll a Marson (ohhh, hogyan felejthetted otthon az ûrruhát?!?)

Te már 27.3%-át élted le az életednek.

Nos, kösz Sipi-Tari koprodukció! Áldásom rá, ennyi elég is lesz remélem.

.

Menzánk kínálatát láthatják. A világ ételei (plat du monde) pultnál ma ön is megkóstolhatja Magyarország (Hongrie) jellegzetes nemzeti eledelét a marhát Sztroganoff módra* (Boeug Stroganoff)!

*"A Stroganoff bélszín eredete első Péter cár idejére tehető, az 1682-1725 évek közé, amikor a gazdag szibériai kereskedő Stroganoff családot kérte meg a cár, hogy anyagilag támogassák terveit, hálája jeléül pedig grófi címet adományozott nekik."

p.s.: Stroganoff=jellegzetes magyar név, csakúgy, mint a nem is tudom, "szárkoszi" (Sárközy); cár=magyar uralkodó család; Szibéria=jelegzetes magyar tájkép.

Jó étvágyat hozzá!

Szeretem a jóbarátokat, remekül összegzi az élet nagy kérdéseit. Például a véleményemet a digókról.

Ross Paolohoz, Rachel pasijához, aki ugye hasonszőrű (és szó szerint is): De tudsz te, tudsz te egy kicsit a mi nyelvünkön?

Paolo: Poco. Kicsit.

Ross: Aha, aha. Ismered, ismered azt a szót, hogy meztelen csiga?

Paolo: No.

Ross: Nem? Kár, mert te is egy hatalmas, nyálas meztelen csiga vagy!

Hallottam egy dalt már többször. Elég nyálasan romantikus. Hágában kérdeztem is a többieket, hogy mi ez. Margaret mondta, hogy ő is hallotta már többször, de gőze sincs. Az egész Baszk túránk alatt kb. óránként ment ez minden rádióban. Meg is ragadt ezúttal teljesen, talán már benne van az ocean szó, meg egy sor, ami végig forgott a fejemben: "Lucky to have been where I have been, lucky to be coming home again". És ilyen még nem volt soha úgy igazán.

Valaki Surinameból olvas. Kérem az e-mail címemen jelentkezzen és ismerkedjünk. Van egy barátnőm, aki már régóta kíváncsi azokra a tájakra!