Annyira szeretném tudni merre visz ez a hosszú út. Állítólag minden apró dötésünkkel megfelezzük a lehetőségeink számát, míg mindből csak egy marad végül. Én mindig ösztönből döntök. Arról mit eszem, mit iszom, kik a barátaim és miért, amit mondok azt se gondolom át mindig százszor, még az elcseszett éjszakákon is ösztönből cselekszem. Pillanatnyi örömért képes vagyok kockára tenni napokat, talán heteket is az életemből.

Így volt ez a fiúval, aki miatt falnak mentem. Megnéztem a gyerekét képeken, helyes, különleges nevű fiúbaba. Pedig azt hittem, hogy ha van Isten az ilyeneknek lányuk lesz, hogy végigéljék azt amit ők is műveltek a nőkkel. De én idealista vagyok és valamiért vakon hiszek abban, hogy egyenlőség van a világban. Hogy előbb vagy utóbb a rossz tetteket megbüntetik, a jókat megjutalmazzák. Biztos azért van ez, mert hiszek a sorsban és egy felsőbb erőben aki mindezt listázza és kompenzál. Nem teszi, vagy nem létezik?

Az elmúlt 8 évem kaotikus volt, tele nagyon magasakkal és nagyon mélyekkel. mintha a kettő között csak a várakozás lett volna a következőre. Én meg mindig ugrottam, bele a mélybe vagy fel a tetőre, aminek aztán sose kaptam el a csúcsát. De mintha minden ugrás csak arról szólt volna, jó ugrom, de igazából egy másik csúcsot akartam volna elkapni, csak azt nem vettem észre, hogy az nem csúcs, hanem egy hajó a kiszámíthatatlan tengeren és Banglades felé tart. Én meg most ott állok a matrózképző bejáratánál, de birka vagyok a karámból, akit nem csaptak ki a mezőre és még úszni se tudok. Ki érti amit mondok?