"Meg az is jó ha az ember lánya rájön, végig az orra előtt volt az a bizonyos, aki képes éjjel 11-kor gyertyafény mellé hihetetlen kaját tálalni neked a kertben és megvédeni a hörgős macskától borozás közben. Meg hogy összerándul a gyomor és egy nagy rózsaszín felhőn csücsülsz: nyálas romantikus tökély."
2009.06. 12.-én írtam. Ma 2009. 11. 17.-e van és a temetésedre megyek. Fél év sem telt el és itt hagytál bennünket. Már sohasem fogom megtudni igazam volt-e júniusban, már sosem fogom megbeszélni veled szerettél-e vagy csak az utolsó kapaszkodásod voltam az életbe. Valószínűleg már nagyon régen tudtad, hogy így lesz. Nem figyelmeztettél. Hagytad, hogy boldog legyek és önző és hisztis, amilyen szoktam lenni. Hagytad, hogy kérdéseket tegyek fel a betegségről, hogy meséljek neked a bakancslistáról. Ugye neked is volt bakancslistád? Vajon rajta voltam? Vajon engem szerettél először és legutoljára is? Legalább egy kicsit boldog voltál velem? Lehettem valami jó az utolsók között? Bár boldog lettél volna velem.
Hagytad, hogy a buta kis életem ügyes-bajos dolgaival untassalak. Sose panaszkodtál, sose mondtad milyen fájdalmaid lehetnek. Pedig valószínűleg rettenetes volt.
Aztán hagytad, hogy ne keresselek hónapokig, mert elérted, hogy tiszteletben tartsam a kérésed. Azt se tudom tudtunk-e volna beszélni. Egyáltalán lett volna még bármi amit mondnai akartál volna nekem? Vajon úgy mentél el, hogy mindent elrendeztél?
Ha akkor, valamikor a mai magyar szigorlat után, mikor úgy feldühítettelek, hogy rád törtem, mert tudni akartam és bizonyosságot akartam és látni, látni téged. Ha akkor tudtam volna, hogy utoljára látlak, hogy utoljára adok egy puszit, ugye adtam, mond hogy erősebb volt az irántad érzett szeretetem, mint a büszkeségem és legalább egy puszit adtam. Mondd, hogy végül tényleg örültél. hogy ott vagyok. Bár mondhatnád még.
Mikor másfél hete megjelent a kijelzőn, hogy keresel a lányokkal voltam. Hatalmas buli volt, főztem, mint neked is. Sose tudtad megenni a negyedét se, hova is férhetett volna? Bár mondanád, hogy tényleg ízlett, hogy legalább amit főztem jó volt, ha én nem is.
Mikor másfél hete megcsörrent a telefonom nem volt kétségem, hogy nem te fogsz beleszólni. Forgatókönyvem volt hónapok óta, mit kell mondani és hogyan. Nem beszéltem róla senkinek, de tudtam, te is tudtad, mindenki tudta. Először egy férfi hangját hallottam, azt hiszem a bátyád lehetett. Először azt hittem mégis te vagy és azért hívd, hogy elmondd, jobban vagy, boldog vagy. De anyukád gyorsan átvette a telefont. Becézett engem is és téged is. Azt hiszem neki mindig azok a kis hülye gyerekek maradunk, akik 7 évesen mindent összeszedtek otthonról és egymásnak adtak szerelmi zálogul. Butaságok: egy kis műanyag ló, mesekazetta, sőt még egy gyűrű is. Amiatt mérges is volt anyukád, azt hiszem egyszerűen csak elcsórtad és vissza kellett adnom.
A ruháim tegnap este kikészítve a gardróbban. Fekete. Fekete a harisnya, fekete a sál, még a fehérneműm is. Bár tehetnék még mást is, mint megadni neked a végső tiszteletet. Bár tudnám, ki voltam én neked? Bár tudnám akarod-e egyáltalán, hogy ott legyek? Vagy még mérges vagy?
Bár nem hallanám édesanyád hangját, ami minden percben, éjjel-nappal visszhangzik a fejemben éjjel a legerősebb: " a Gáborka meghalt". Az első szerelmem, a történetem legeleje, egy részem és még ezernyi sok mindenem, a Gábor meghalt.
