Tegnap egy mesterember (ezt nem tudom hogy mondják magyarul, anyukám így nevezi azt a hímnemű lényt, aki a lakás felújításának munkálataiért felelős lesz, így ő és az emberei: mesteremberek-az ember kiemelés azért lehet fontos, hogy mindenki tudja: nem kecskék=nem mekkmesterek-muhaha) felmérte az állapotokat. Engem kérdezgetett órákon át mit, hogyan szeretnék. Az utolsó villanykapcsolóig, csempedarabig. Én meg buzgón jegyzeteltem, hogy ennyi és ennyi burkolólap meg a kazán meg húú, reméljük nincs ott kémény, ahova ajtót akarunk.
A régi lakók még körülöttünk tüsténkedtek. Pakoltak (több méter magasan egymásra állított újságokat-love it), és közben együtt, 5 jelenlegi tulaj (most épp így: ők és mi) közösen szakértettünk meg mindent. Kiderült, hogy amúgy mindent ők csináltak a lakásban. Márhogy nemcsak a festést, hanem csempézést, sőt parkettázást, sőt még ablakot (!) is. Megöröklöm a néni papája (tehát a dédi!!) készítette kamrapolcokat. Ez tetszett a legjobban ebben a helyben: tele van lélekkel, tele szeretettel- nem volt nehéz beleszeretni. Legszívesebben megölelném az eladókat jó sokáig és hosszan és elmondanám nekik, hogy én majd vigyázok a lakásra, igyekszem méltó lenni rá. Igen, mert méltónak kell lenni rá. A lakásnak lelke van, most még ismerkedünk, de tudom, hogy majd szeretné visszakapni a körbe-körbe futkosó kislábak zaját meg a vasárnapi húsleves szagát, a Ziegler ostya ropogását (nincs messze a Ziegler bolt ide, ha valaki nem ismerné: http://www.zieglerostya.hu/history-hu.html - valami parancs itt ezt enni, nemcsak mert a szomszéd utcában van, nem tudom miért. Mi is tök sokat ettünk, mikor még az Andrássy másik oldalán laktunk, biztos valami belvárosi nagypolgári dolog, de a legfontosabb, hogy nagyon-nagyon finom).
A mesterember pedig azt mondta: "Jó lakás ez, tele lehetőségekkel. Jó a ház is. Onnan is látszik, hogy jönnek-mennek az emberek a kapun és mindenki köszön. Ráadásul, itt állunk a kukák mellett már vagy fél órája és egyáltalán nem büdös!"
A héten anyagvásárlás, jövő héten úgy tűnik kezdhetünk.
Ma meg: szigorlat. Negyed 5 van és én már háromnegyed órája ébren vagyok, igaz, 3 órája feküdtem le. Előttem a kávé, C-vitamin, feketribizlis tea, Calcium Sandoz, memória tea (ennek olyan a színe, mint húsvétkor a zöld tojásfestéknek) és a kétségbeesés. De ha ma nem, akkor 30-án igen. Előrevetíteném, hogy ha ma nem, akkor nem fogok telefonálgatni, írogatni, akkor a következő egy hétre megszűnök létezni. I'll keep my fingers crossed for you-ahogy Miss Röfi (ő volt az angoltanárunk) mondaná-vagy hasonló.
