Mostanában azon gondolkozom, hogy a Gábor halálával mennyire új időszámítás kezdődött az életemben. Hogy az ő élete és az a rengeteget fájdalom, amit maga után hagyott mekkora, meteor méretű hatással volt az életemre. Már sose fogok rájönni, hogy valóban szerettem-e, vagy csak a kétségbeesett énem tartozni akart valahova; vagy, hogy még mindig mennyi mindenről eszembe jut és ez múlik-e valaha. De soha eddig ennyit, mint ebben a két évben nem tanultam magamról, az álmaimról.
Az elmúlt pár hónapban minden rendben van, jól alakulnak a dolgaim, olyan sok helyről, olyan sok módon érzem a felém áradó szeretetet, mint szerintem még soha.
Mégis úgy kelek, fekszem egy hete, hogy a könnyeimmel küszködök. Azért mert végül sikerült feladni. Furcsa ez így leírva, de egyszerűen csak rájöttem, hogy az az álomkép, amit kergettem, és minél távolibbnak éreztem annál kétségbeesettebb és elesettebb voltam, nos ez az álomkép már nincsen. Onnan messziről nem láttam, hogy mennyire hosszú ez az út, csak túl akartam lenni rajta és végre a célhoz érni. De nem akartam tudomást venni róla, hogy ez az út lesz a legfontosabb, a legkeményebb tanulás és nem ugorhatom át egy lépését sem.
Régebben azt képzeltem, hogy mostanra nagy családom lesz és mellette munkám, biztonságom. Egyik sincs meg. Mert, ami most van, az sokkal jobb. Nem tudok felmutatni magamnak gyerekeket, karriert, sem anyagi biztonságot. De képes voltam szembeszállni a démonjaimmal és még mindig keményen küzdök mindegyikkel, mindennap, újra és újra. Ez pedig bátorság, én pedig büszke vagyok magamra. És életemben először nem csak akarom, hanem tudom is, hogy képes leszek egyszer majd elérni a nagyon távoli álmot. Addig pedig nagyon élvezem az utat. Nem remélek és nem vágyok, hanem teszek és cselekszem. Életemben először, csakis magamért.
