A tegnapi napom a legnehezebb volt. Elmentem végre a temetőbe búcsúzni, végleg. Már előző nap pánikba estem, mert nem emlékeztem kristálytisztán, merre is mentem, melyik az a temető, milyen járművel mentem oda. Valószínűleg sokkal zavartabb voltam, mint amire emlékszem. Megírtam egy levelet, tudtam, hogy oda kell vinnem, gyertyát gyújtani és csak otthagyni. Mikor a temető elé ért a busz kezdtem először nehezebben venni a levegőt. Aztán a szóróparcella felé természetesen eltévedtem. Trauma és egyéb külső tényezők, mint sötétedés és hogy nem látok félhomályban meg mindenhol eltévedek úgyis összejátszottak. Akkor jött az újabb pánik adag. De ennyire büszke még nem voltam magamra. Nagyon mély levegőket vettem és bátran visszamentem oda, ahol még emlékeztem merre kell menni. És egyszercsak ott volt az rohadt parcella. Magamban azon nevettem, hogy nahát, végülis ezt csinálom az életemben is mostanában. Visszamegyek a helyekre, ahol még emlékszem, milyen voltam, ki voltam és onnan próbálok visszaérni a mába és megfejteni, megtalálni, hogy jutottam ide. Bátorság. Rengeteg kell hozzá.
Aztán jött a templom. Biztos voltam benne, hogy nem fog eljönni. Tulajdonképpen nem együtt voltunk, csak egyszerre egy helyen és a szemem sarkából láttam, hogy ott van. Ha nem bízom benne, akkor ott van. Ha bízom, akkor nincs. Aztán jött a beszélgetés. És már majdnem el tudtam neki mondani. De még mindig nem érdemli meg. Ez volt a legfurább közös élményünk eddig, ez biztos. Hazafelé meg csak azt mondogattam magamnak, amit tanultam 2 évig: "értem a problémát, tudom miért érdekel, pont ezért nem vágyhatok rá, csak legyen erőm, sok erőm erre". Valójában meg azt gondolom, hogy olyan nagyon kár érte, ha nem lenne ekkora kurvapecér még csodálatosan boldogak is lehetnénk. Ha...
