Dalma megmondta, mikor a sok búcsúbuli közül az egyik után siránkoztam, hog jajj mi lesz most félév nélkületek, hogy meg fogom emlegetni ezt a pillanatot. Ott battyogtunk valahol a Corvin tető utcájában, a lángosos néni mellett, mikor mondta, hogy jajj, ezt már egyszer eljátszottuk, akkor is azt mondtam a Sipinek, hogy találkozunk Texasban és úgy lett. Most a világ másik, Texashoz képest nemis olyan messzi pontján újra összejön a csapat, már csak ötöt alszom addig. És újra felugrálunk az asztalra (a poharakat elvisszük a közelemből) és már hallom is ahogy azt üvöltjük: áj gát lááááááájf!

Nem ez a város a csúcserasmus hely, ahol most vagyok és lehet, hogy nem ez életem legnagyobb kalandja. De minden egyes nap rácsodálkozom a világra. Annyi szín van itt, annyi nemzetiség, annyi nyelv, annyi kultúra. És még mindig csak egy kis csücsök a világból. Annyiféle emberek vagytok a világban, még olyan keveseteket ismerem, még annyira kevesetekkel tudtam megértetni magam, annyi mindent nem láttam még. De fogom, szépen lassan körbebarangolok majd, hogy helyet találjak magamnak.

Budapestnél viszont semmi se lesz szebb, és otthonosabb. Ezer és egy emléknél, szívösszeszorulásánál az Alagút tetején, a Múzeum körúton, a Pistinél a Kazinczyban, Dalmánál (éjfélig mindneki megissza, ami a poharában van!!), az Andrássy út karácsony előtt hóesésben, körbecsatangolt város egy messzi nyáron, meglepő esővel és mennydörgéssel. És akkor még csak meg sem említettem a pipáló Hargitát, mesékbe veszett éjszakákat hatalmas dunyhák között vagy a Békási-szorost, ahonnan indultam.

Lófasz, az a sörreklám. New Yorkban annyian élnek, mint egész Magyarországon, pedig az csak egy város. Nekem meg Big Paprikám van, fityiszt az orrotokra (vagy hogy is mondják ezt?)