Vasárnap este nagy rangadóra mentünk: rugby, Toulouse-Párizs. A rugbyről már írtam, milyen vicces játék, de így élőben, szabad szemmel nézve elég katartikus élmény. Az egész város ott volt a meccsen, egy gombostűt nem lehetett leejteni, a 60ezer fős stadion dugig volt. Imádtam: tapsoltunk, üvöltöztünk, kántáltunk (álléállé,tuluzeeen,tuluzeen), doboltunk, dübörügtünk, felugráltunk az izgalmas résznél, kifütyültük a bírót, arcfestést kaptunk. Olyan volt, mint valami tesztoszteron mennyország: körülöttem ameddig a szem ellát férfiak öblös hangon üvöltöztek (imádom a meccset néző, beleélő pasikat), előttem a pályán pedig izmos, erőtől duzzadó daliák, egészen rövid nadrágban. Még abból a távolságból is láttam az összes kis izomcsíkot. És a legjobb: az orrok. Imádom a nagy orrot, főleg, ha látszik rajta, hogy egyszer-kétszer már be volt törve. nálam ez egyenlő a FÉRFIVAL. Hú, még most is beleborzongok ha rágondolok. Oda kéne szoknom, de legközelebb egészen közel ülök majd a pályához, orrhossznyira.
.jpg)
Bocs a pocsék minőségért, de otthonhagytam a gépem, ez a telefon. És a hullámzás. Ajjvé!
